Jogosítvány, a bürokrácia, a pofátlanság és a lehúzás

Tudta azt valaki, hogy a jogsi érvényessége nem egy, hanem két dátumtól függ és ez a kettő még véletlenül sincs köszönő viszonyban egymással? Nem? És azt tudta valaki, hogy ha az egészségügyi érvényesség lejár, akkor az új dokumentum elkészítése után akkor is újat kell készíttetni, ha magának a jogsinak jár le az érvényessége? Érti ezt valaki?

Nekem két éve lejárt a jogosítványom egészségügyi érvényessége, amit nem vettem észre, mert ritkán forgatom a kezemben. De ha mégis vetek rá egy pillantást, akkor a hátlapot nem nézem meg, ahol apró betűkkel fel van vezetve az érvényesség. Egyik nap megállított a rendőr és felhívta a figyelmemet erre az apróságra. Ok, akkor csináltassuk meg.

Első utam a körzeti orvoshoz vezet, ahol a vizsgálatok után megkapom a papírt és egyben legombolnak rólam 6300 (!) forintot. Csak nekem tűnik ez túl soknak? Ok, 10 évre kapom meg, de akkor is. Papírral elcaplatok az utcában lévő okmányirodában, ami a kerületi rendőrséggel van egy épületben. Egy borvirágos arcú, igen kellemetlen modorú biztonsági őr eligazít, melyik sorszámot húzzam és várjak. Be sem mehetek magába a helységbe (???), hanem a rendőrséggel közös váróteremben kell álldogálnom. Nem értem, miért? Láthatóan kong az ürességtől az egyébként székekkel telepakolt ügyféltér. Vagy úgy vannak vele, nem jó, ha „bárki” bemehet, és ott várakozhat és ezért inkább senki ne lehessen odabent? Vagy a várakozó ügyfelek zavarják az alkalmazottakat? Vagy netalán volt egyszer valami balhé, ami miatt kiszorultunk az előtérbe?

Várakozás közben figyelem, ahogy egy nő az ebben a teremben lévő információs ablakban ülő alkalmazottal beszélget. Végül is, beszélgessenek, egyetlen ügyfél vagyok, aki ott van, biztosan ráérnek. Megy a diskurzus a magándolgokról, telik az idő: 5 perc, 10 perc. Megnézem a sorszámot, ami szerint senki nem várakozik előttem, de nem idegesítem magam, rutinos vagyok már a várakozásban. Elvégre magyar vagyok.

Amikor eltelik negyedóra, kínzó gyanú támad bennem, mely szerint: nem lehet, hogy pont annak a nőnek kellene engem kiszolgálnia, aki önfeledten cseveg az információs nővel? Ebben a pillanatban, kb. 15 perc várakozás után, az emlegetett nő elköszön és betér az okmányirodába. Ahogy leül (látom az üvegen át) azonnal megszólal a csengő, engem hívnak. Leülök elé, fürkészem az arcát, de szeme sem rebben: „jónapotkívánokmibensegíthetek?”

Ekkor nagy levegő vétel után úgy döntök, hogy nem jegyzem meg azt az „apróságot”, hogy megkönnyíthettük volna ezt, ha nem cseveg, ahelyett, hogy dolgozott volna és azt a ziccert is kihagyom, hogy megkérdezzem tőle: ugye jól kidumálta magát és esetleg nem zavartam-e meg nagyon a kedélyes beszélgetést.

Fényképet készít rólam, másik ablakhoz ülök: itt megy az ügymenet. Kapom a csekket, amelyen újabb 4000 forintot kell befizetnem. Rezignáltam átveszem, elsétálok a pár száz méterre odébb lévő kispostába, megyek vissza rögtön, jó idő van, miért is ne sétálgathatnék. Vissza persze nem lehet csak úgy bemennem, hanem – figyelem – visszatérő sorszámot kell váltanom, amit az eredeti sorszám bemutatása és persze némi sorban állás után kapok meg. Mert időközben egész sok ügyfél befutott, és tele az aprócska váróterem.

Ismét bejutok, megkapom az iratokat, és az infót, hogy az új jogosítvány három, (3, three, drei, tri) hét múlva lesz kész! Addig is kapok egy iratot, amivel vezethetek és remélhetőleg a rendőr nem cseszik ki velem és büntet meg.

Igen sok kérdés felmerült bennem ezzel kapcsolatban, de gondolom, aki ezt olvassa, az ugyanazt kérdezi. Hogy lehetséges mindez, így, ebben a formában 2009-ben Magyarországon? Valamint:

- Miért nem tüntetik fel az érvényességet egyértelműbben a jogosítványon?
- Miért ilyen magas a díj? Máshol, más országokban ez mennyi lehet vajon?
- Miért nem lehet bemenni az okmányiroda belső termébe?
- Kinek az agyában született meg a visszatérő sorszám intézménye? Fizetek neki egy sört, komolyan.
- Miért kell csekken befizetnem a díjat? (helyben, készpénz, bankkártya?)
- Miért csak három hét alatt készül el a jogsi?
- Miért engedhető az meg, hogy egy közalkalmazott hosszasan csevegjen, amikor láthatóan van ügyfél?

(Ok, az utolsóra nem várok választ?)
ui: még annyit, hogy a post írása közben folyamatosan Grafitember ide vonatkozó rajza járt az eszemben:-)

Gettóflaszter

Hosszas szenvedés, tologatás, időpontkeresés után végre sikerült elcsípni a Gettómilliomost. Addigra (és hogy utálom ezt) annyi ömlengést, hájpot, szidást stb. hallottam a filmről, hogy komoly kétségeim voltak afelől, tudom-e majd élvezni egyáltalán. És jaj, mi lesz, ha nem fog tetszeni?!

Tetszett, nem volt a filmmel semmi baj, a Danny fiú ügyes, tényleg. De ha elvonatkoztatok mindentől, mégsem éreztem azt a hatalmas katarzist a végén, amire számítottam, hogy lesz. Lehet, hogy pont ez volt a "baj", hogy számítottam bármire is.



Pörgős, megható, szívszorító, gyönyörű, undorító, felháborító, meglepő volt egyszerre. De ezt tudjuk, hogy Boyle tudja. Aki olyan cuccokat tett le az asztalra, mint a Trainspotting, Sekély sírhant, 28 nappal később, arről tudjuk, hogy tudja, amit kell neki. És megvan a saját stílje, ritmusa, mindene. A film tehát állat, nem is ez a lényeg, hanem kicsit az Oscar díjakon merengtem el.

Ha túllépünk azon, hogy egyáltalán mi értelme az Oscar díjaknak, mennyi lobbi, megalkuvás, nyalás-szopás van mögötte, akkor nem értem a bizottságot. A Gettómilliomost a Boyle megcsinálta már többször, több filmje legalább volt ilyen. Vagyis nem értem, miért tarolt ennyire - mégegyszer érdemei elismerése mellett. Most nem tennék mellé semmilyen másik, Oscar esélyes filmet, mert nem is láttam őket.

Szóval klassz volt, egyenesen felüdülés volt kilépni Bp. utcáira, olyan finom, bársonyos volt a levegő, az utcák gondozottnak, tisztának tűntek. Ennyire relatív a mi kis szaros életünk. Az a gond, hogy Hollywoodban biztos nem ezt látták benne...

Fontos dolgok:-)

Hogy el ne felejtsem őket:

- Ántivakarin tabletta
- Penetra kenőcs
- Cumicecid
- Leteperin
- Fidibusz balzsam
- Lapidusz cseppek
- Karakán tabletta

És figyelem: a lényeg, hogy mindig alaposan be kell áztatni...

Tech-szakkör

Kedvenc szakkörünk lelkes tagjának rövid beszámolója következik. Rövid keresgélés, olvasgatás után, tulajdonképpen egy hirtelen döntés eredményeként beszereztem egy ilyen telefont.





Igen, tudtam, hogy milyen, használtam, és nem is ezt, hanem egy full QWERTY-s Nokiát néztem ki, az E75-öt. De mivel ez utóbbi még bizonytalan, mikor jön ki és türelmetlen voltam, behúztam az INNOV8-et. Ha valaki azt mondja egy évvel ezelőtt, hogy egy csúszkás, Samsung csúcsmodellem lesz, kiröhögöm. És most tessék:-) Eddig nagyon bejön a cucc, remek a mechanika, az anyagok, a Symbian, vagyis minden. Nagyon eltalálták a koreaiak, és vicces, hogy egyáltalán nem koreai jellegű telefon. Nagy, súlyos, fémes, imádom! :-)





A másik jelenteni való: beléptem DSLR-ek világába, méghozzá egy Sony Alpha 300 segítségével. Itt azért többet tököltem, de alapvetően az ár-érték arány döntött és az, hogy alapvetően jókat, szépeket írtak róla, a Minolta múlt, pedig nekem sokat jelent. Lett vaku is hozzá, mert azt elhatároztam, hogy ha lesz nagy gépem, akkor külső vaku alap, anélkül értelmes fotókat beltérben, de gyakran már helyzetben sem lehet készíteni. Szal szett megvan (alap, 18-70 mm-es obival), ok, totál kezdő, belépő kategória, de most nem is kell nekem ennél több :-)

Képek majd később...

Frost/Nixon

Sajnos az Oscar-előtti-között-utáni időszakban nem nagyon volt időm elmenni moziba, pedig több film volt, ami érdekelt volna. Ezek közül pár héttel ezelőtt a Frost/Nixont sikerült elcsípni és azt hiszem, jó döntés volt inkább erre, mint Szabadság útjaira beülni. (És az is mutatja, hogy - és most lelövöm a poént - nagyon jó film volt, hogy hosszú idő után is van kedvem írni róla:-))

A Nixon-Watergate ügyet nagyjából mindenki vágja, én is, de azért kicsit részletesebben is utánanéztem előtte, hogy ne üljek kukaként a teremben. Nem is volt baj, mert ugyan szájba rágnak sok mindent a film alatt, jó volt sokszor nem arra figyelni, amit mondanak, hanem arra, ahogy játszanak.

Ez a Frank Langella egy zseni és örülhet, hogy végre megtalálták egy ilyen nagy jelentőségű szereppel. Ő Nixon, aki harmadik éve lemondott az elnökségről és igazándiból nem tud magával mit kezdeni. Golfozgat, interjúfelkéréseket utasítgat el, és baromira kritikus mindennel és mindenkivel kapcsolatban.

Mindezek mellett a pénz rabja, ugyanis rááll, hogy egy ifjonc brit showman, egy bizonyos David Frost interjút készítsen vele (qrva sok pénzért persze). Nixon és a stábja nem félnek tőle, kis mitugrásznak tartják, majd jól lekardozzák, gondolják.

Innen a film az előkészítésről szól és hihetetlen, de baromi érdekes, idegfeszítő, izgalmas, pedig igazán csak a sakkozás indul meg: hol vegyék fel az interjút, lesz-e rá elég pénz, miket kell kérdezni, mit fog majd válaszolni, stb.

Frost csapata leginkább meg akarja fingatni Nixont, hogy az adjon elő mindent, kérjen bocsánatot a néptől, de minimum vallja be, hogy törvénytelenségeket követett el. Frost meg semmi mást nem akar csak hírnevet és minél nagyobb nézettséget.

Ha eddig izgalmas volt, maga az interjú egy kibszott körömrágás. Félelmetes, hogy Ron Howard hogy volt képes két ember beszélgetéséből ilyen izgalmakat kifacsarni. Végig feszülten, előredőlve néztem a filmet, úgy berántott, hogy öröm volt nézni. És tudjátok, van az az érzés filmnézés közben, hogy "óáááéé, bazzeg, ezmekkore film" és nézed tovább. Na, ez ilyen volt :-)

Utána megnéztem az eredeti interjúrészleteket a YouTube-on is és igen, láthatóan a film túldramatizált, de azt mondom, hogy ez mégiscsak egy film, nincs ezzel baj. Frost persze megdicsőül, észbe kap, amikor már majdnem késő, Nixon meg... Nos, az ő karaktere vegyes, de én tudtam szeretni, megérteni, azonosulni vele - nagyon is. És ami még érdekes: Éva mondta, hogy Langella filmbeli karakterének mozgása, járása egy az egyben megboldogult nagyapámra hasonlított. És tényleg.

Nagyon ajánlott film, nézzétek meg!

Napirajz 2.

Mivel az első rész megjelenésének, illetve a kapott személyes rajznak is szenteltem egy postot, megejtem ezt az új kötet kapcsán is. Tudom, ezer éve volt :-)

Nos, az Instantban voltunk ezúttal és a szervezettségnek köszönhetően nem volt annyira hárdkór az egész dolog, mint annak idején a Kuplungban. Pár óra alatt sorra kerültem, és ez ide mellékelt rajz készült. Megint csak azt tudom mondani, hogy Grafitnak hatalmas respekt, hogy végigcsinálja ezeket a túrákat és remélem tudja, hogy mekkora örömet szerez ezzel a rajongóknak :-). A többi dedikálás itt nézhető meg jól. Most pedig kopó inet!

Együttérzés

Van itt a munkahelytől nem olyan messze egy kis büfé, ahol szendvicset, meg kávét lehet kapni. A KV alapfelszereltség reggel, munkába menet, és ez a hely az egyik lehetséges beszerzési forrás. Nem is csinálnak rossz kávét, az árak is rendben vannak, de a kiszolgálás...

Biztos vágja mindenki ezt a típust: idősebb (60 körül - most lehet, hogy halálra sértem) hölgy, profi sminkkel, nyakba akasztó a szemüvegen, tulajdonképpen anyám korabeli. És az elmaradhatatlan világfájdalom az arcán. Nulla mosoly, mindig ez a sértettség, meg nem értettség, vagy az isten tudja mi a franc.

Ezért kezdtem is nem szeretni odajárni, mert amikor kávét (bármit) veszek, a nincs nagyon kedvem egy savanyú arcot nézni, amitől még az addigi életkedvem is azonnal elpárolog.

Aztán ismét benéztem az elmúlt hetekben, de láttam, semmi sem változott. Pedig köszöntem mindig, udvarias voltam, ahogy kell. Pár alkalommal ezelőtt a néni a szokásosnál is morcosabb volt, és nem álltam meg, hogy megkérdezzem: kiskezitcsókolom, mi a probléma? És akkor beindult a gépezet: "hogy az a mocskos szemét, amelyik elvitte a ládát, mert itt volt az ajtó előtt és volt pofája hozzányúlni és akkor most itt rohangálhatok, hogy hol van, de már tudom is, ki lehet az, hogy mit fog tőlem kapni!"

Aztaqrva, mondtam ott és tovább kérdezősködtem, mire a néni hálás szemmel minden panaszát elsorolta, megtisztult, én meg mehettem a kávémmal. Következő alkalommal nem sokat javult a helyzet, és megint valami gond volt. Láttam, hogy kézzel állítja ki a blokkokat a kávék után és most már kérdés nélkül mondta, hogy: "mert a hülye pénztárgépnek is most kell elromolnia, és nézze meg, kézzel kell itt szerencsétlenkednem, a szervizest nem értem el reggel, mert ezek csak 10-től szíveskednek munkába állni és mire elértem, már csak délutánra tudtam elhívni, addig meg ezt kell csinálnom!"

Tettem még néhány együtt érző kérdést és máris aranyoskám, kedveském lettem neki, csacsogtunk, és nagy egyetértésben búcsúztunk. Asszem (megint) elkezdek oda járni :-)

(Kép: Cezanne - The Woman With a Coffee Pot)

Szenvedős 7vége

A lövés egészen jól sikerült a végére, de már akkor is fájt a torkom. Aludtam vagy délig, aztán mivel magam voltam otthon, igazából semmi értelmeset nem csináltam. Csak jöttem-mentem a lakásban, ebédeltem, végigjátszotrtam végra a God of War II-t, pakolgattam, tettem, vettem, és hirtelen este lett. Kezdtem érezni, hogy valami nem stimmel: a bőröm sajgott, szédültem, könnyen kifulladtam - ha beteg készülök lenni, akkor ezek az előjelek. Na, mondom, király, költözés utáni állapotban semmi gógyszerem, de még teám sincs, lemenni a boltba felejtős, megmozdulni is alig bírtam. Találtam egyetlen tasak Coldrexet, betoltam, plusz egy fájdalomcsillapítót, mert hasogatott a fejem is.

Így elnyomorogtam magamban, aztán lefeküdtem, és elkezdtem izzadni, mintha a szaunában lettem volna. Éva olyan hajnali 2-kor jöt haza a céges raftingból, akkor már nem voltam olyan szarul, reggelre meg nagyjából helyre is jöttem.

Másnap húzós volt: jöt a festő srác befejezni a szobákat, de csak 11-re ért oda, közben elkezdtük a maradék ruhahalmokat feldolgozni, bepakolni a szekrénybe. Ez legalább 5 tonna ruhanemű volt, isten bizony:-)

Közben anyukámék jöttek, hozták Zsombit, aztán elmentek, mi meg ott maradtunk a kupiban, álmos gyerekkel, ruhakupac, bútorok tetején egy félig kész konyhával. Na, elmentünk játszótérre, addig sem legyünk útban. Készpénzünk közben valahogy elfogyott, úgy szedtük össze a vacsorára való pénzt. Megettük a pizzákat, gyereket elkezdtük fürdetni, de közben valahogy nem voltam igazán jól még. A srác lassan, de haladt a festéssel, de annyira mégsem, hogy végre be tudjuk rakni az ágyat a hálóba, Szal maradt továbbra is a matracon alvás a nappaliban.

Zoli befejezte a festést, a végén már én segítettem leszedni a takarásokat, felsöpörtem, takarítottam, pakoltam - ekkor már 10 óra múlt, alig voltam fáradt. Na, kérdem, akkor mondjon egy összeget, mennyi a festés, de nincs készpénzünk, szal majd rendezzük, ha Ceglédre megyünk (srác Éva unokatestvére). Erre mondja, hogy akkor legalább a vonatjegyre valót adjuk oda, mart egy fillér sincs nála. Na, bakker, mondom ez király. Jó, mennyi az annyi. Nagy nehezen kinyögte, hogy 15 ezer (ami qrva kevés, és halál jó arc, hogy ennyiért csinált meg egy konyhát és egy kis hálót). Ok, akkor tűz a nyugatihoz, Raiffeisen automata, leveszek pénzt és már akkor elhatároztam, hogy 20-at fog kapni. Persze ATM baszik működni, közben a vonatindulásig van szűk 10 percünk. Azonal kocsiba, Oktogon, felveszem a pénzt, pörgés vissza az állomásra, kiugrik, talán elérte a vonatot.

Hazamegyek, gyerek közben alszik. Bedőlök a kádba egy pohár Bacardival, Éva közben felmos, ami még kimaradt.

Ma reggel halál a köbön: a gyerek hisztis, semmihez sincs kedve, ami azt illeti, nekem sem, és ez a kettő együtt nem jó elegy. Sírás a vége, kivonulok a konyhába (mert ezt már lehet végre:-)), valahogy összeszedjük a kölköt és 9 helyett majd' 10-re érek be az oviba vele. Évának vissza a kocsit, majd beérek nagynehezen...Hahhhhh...

És még csak most kezdődik a hét :-D

Szomszéd ápdét

Tegnap megyek fel a lépcsőházban, előttem lépdel fel a csóka, akivel tegnap a balhé volt. Szerencsére nem sunnyogott, hanem elkezdtünk dumálni, kicsit mosolyogva, hogy ami tegnap volt, nyilván nemnormális helyzet volt. Mondtam, hogy sajnálom, de egyben azt is mondtam neki, hogy ez egy gyerek, aki sír, és sírni is fog, szal ezzel számolni kell. Ilyen jellegű hiszti pedig nem valószínű, hogy lesz...
Kiemelte a csóka azt is, hogy ő festő-mázoló, de amellett is sok egyéb melója is van, szal neki kell a pihenés, mert munka közben ott kell lennie agyban :-D. És persze, így van ez mindenkivel, de ezen is mosolyogtam, bár csak belül.

Felfogta, mondta már érti, hogy új a hely, de tegnap ez nem jutott át hozzá, ami az ordibálás miatt nem is csoda. Végül be is mutatkoztam neki és megállapítottuk, hogy nem volt egy szerencsés első találkozás. Szal oké a dolog, úgy tűnik...(közben anyuka is befutott, együtt élnek, khm, na mindegy, ez is vicces)

Amit nem írtam meg az az volt, hogy a vita közben a csávó azt ordítozta még, hogy: "És felettünk bazdmeg hegedülnek is, érted, HEGEDÜLNEK, meg trombitálnak, érted bazdmeg, TROMBITÁLNAAAAK!!"

És ez volt az a pillanat, amikor elröhögtem magam, hogy ilyen nincs! :-)

Szomszédi (v)iszony

Van úgy nagy ritkán, hogy a gyereknek elgurul a gyógyszer. Akkor ez még nagyobb eséllyel esik meg, ha új környezetben vagyunk, meg kell szoknia a helyet, ahol alszik. Most ez van, hiszen költöztünk, saját szobája van és persze aranyos is, mert simán el is alszik, nem kell mellé feküdni, ahogy korábban.

De a stressz nyilván ott dolgozik benne, egy 3 éves pedig ezt nem tudja ezt úgy levezetni, ahogy egy felnőtt, hanem csak egy módon: sírással, hisztivel. Ez a képlet egyszerű.

Vasárnap óta lakunk a Radnótiban, kisebb-nagyobb súrlódásokkal Zsombor is elég jól érzi magát és kezeli a dolgot. Ma éjjel azonban valami összeakadt a kis agyában és fél egy körül felriadt. Felmentem hozzá a galériára, megkezdtem a csitítást, nyugtatást, amiben azért elég nagy gyakorlatom van már. Főleg, hogy még én sem aludtam, szal nem álmomból vert fel. De ez most erősebb, durvább volt a szokásosnál és nem hogy csitult volna, egyre hangosabban sírt, sőt tombolt. Ülve, fekve ugrált az ágyon, dobálta magát össze-vissza, nem hallotta, amit mondtam, ellökött magától, rúgkapált. Egyik pilanatba azért üvöltött, hogy menjek onnan, aztán azért, hogy menjek vissza. Kérdezgettem, mi a baj, amire remegő hangon azt kiabálta, hogy ne kérdezzek tőle semmit, ne mondjak neki semmit és nem tudja, mi a baj! Erre agresszíven reagálni olaj a tűzre, ilyenkor még inkább begerjed. Van ennek egyébként egy időintervalluma, ami max 15 perc.

Persze ez a negyed óra a legmegpróbáltatóbb dolog a világon. A vége felé már cseng az ember füle és akármilyen nyugodtan kezdi, elkezd beidegesedni. Legszívesebben eljárna a keze, hogy elterelje a gyerek figyelmét, de lehet tudni, h az sem megoldás. Nekem is kezdett begőzölni az agyam, hiszen nem hogy csillapodott volna, de egyre durvábban nyomta, amikor is valaki a szomszédból háromszor megdöngette a falat.

Na, király, akkor még ez is. Egy perc múlva zörögnek az ajtón, majd csöngetnek. Éva kinyitja, hallom, valakivel beszél. Na, ekkor végképp elszakad a cérna, kirohanok pizsamában, remegő fejjel, idegekkel és egy alacsony, kopaszra nyírt, melegítős csávó áll az ajtóban, osztja az észt. De fennhangon, agresszíven: hogy ő négy éve ezt hallgatja, elég volt, nem tud aludni, öljük mi a gyereket, vagy mi? Erre próbáljuk megmagyarázni neki, hogy ez egy másik gyerek, aki szokja a helyet és nem tehetünk róla, hogy az előző lakónak sírt a gyereke. Semmi hatás.

Lovalja bele magát, ocsmány, förtelmes módon ugat velünk, amitől nekem is eldurran az agyam, és ugatok vele, hogy milyen alapon zörget ide, menjen a francba, hagyja, hadd intézzük a dolgot. Éva közbebn vissza, mert a gyerek közben csillapodik. Erre ő a visítva (!) kiabál, hogy nem bírja tovább, már többször el akartak költözni, azt hitték végre megszabadultak (!) a sírós gyerektől, erre itt egy másik. Visszakérdezek, van-e gyereke. Semmi válasz, nyilván nincs, egy ilyenek asszem nem is való.

Mindketten kiabálva mondjuk a magunkét - én még ekkor is próbálok valamennyire konstruktív lennem, de semmi értelme. Kijön egy nő is (pongyolában), aki próbálja berángatnui a faszit, de az nem megy, hanem ordibál tovább. Ekkora én elfáradok ebbe az egészbe, meg el is szomorodok, hogy bazmeg, ezzel kell kezdeni az ott lakást, nem biztos, hogy olyan jó jel ez. Amikor a rendőrséggel jön, mondom neki, most fogja a telefonját, hívja őket, sőt a hadsereget is, az kell ide. És becsukom az ajtót. Kicsit még hőzöng, visszamegy a lakásába, de még percekig hallom, hogy dühöng. Én csak ülök magamban, Éva altatja a gyereket, aki el is aludt és reggelig nyikkanás nélkül aludt.

Nekem plusz egy órába telt elaludni...

Csodás álmok jönnek

"Izgatottam fogtam kezemben a frissen vásárolt tükörreflexesem, mentünk ki a barátaimmal a folyóparti sétányra, hogy pár fotóval leteszteljük a gépet. Esteledett, kevés volt a fény, ezért a keresőbe nézve állítgatnom kellett, hogy bemozdulás nélküli fotókat készítsek róluk. Amikor rájuk emeltem az objektívet, belemosolyogtak a kamerába, egymást ugratva, mutogatva grimaszoltak.

Épphogy megvolt a fókusz az egyik fiú arcán, a mosolyok megdermedtek, a szájak egyetlen megdermedt, döbbent Ó-vá formálódtak, szemüket a hátam mögé szegezték, valami borzalmas történhetett. Ekkor jutottak el hozzám a hangok: kerepelős, ugatós csattanások visszhangoztak a folyó túlpartjáról, a sétáló, beszélgető emberek pedig a sétányra zuhantak vérbe fagyva. Volt aki csak félelmében dőlt el, hogy aztán valahogy felkecmeregve, eszét vesztve rohanjon az ellenkező irányba. Mi is rohanni kezdtünk...

Jönnek utánunk - ezt mindenki tudta, mozgásban kell maradnunk, ez is egyértelmű volt. A folyó mentén egy külvárosi utcába futottunk be, ahol teljes kihaltság fogadott bennünket. Óvatosan, lépésről, lépésre haladtunk, orvlövészek után kutattunk, de tudtuk, soha nem szúrnák ki őket. Ekkor ránkdőlt az egyik templomtorony, az azt ledöntő robbanás hangja csak pár másodperccel azután jutott el a fülünkbe. Érthetetlen módon megúsztuk pár karcolással. Rohanunk tovább, így nem fog menni, kocsit kell szerezni. Meglátunk egy nyitott dzsippet, beugrunk, én vezetek. Épp, hogy kiérnénk a főútra, egy katonákkal teli autó húz el a másik irányba. Hirtelen ötlettől vezérelve utánuk hajtok. Észre sem veszik, annyira figyelnek a városban történő villanásokra, robbanásokra. Melléjük érünk, a többiek kilövik a gumikat, felborulnak. Azonnal megállok, hozzánk csapódó menekültekel együtt lemészároljuk őket, nincs kegyelem, nincs lelkiismeretfurdalás.

Tovább, tovább. Kifogy a benzin, kénytelenek vagyunk kiszállni. Bevetjük magunkat egy lélektelen lakótelep házai közé. A lépcsőházak, emeletek útvesztőjében bolyongunk. Védve érezzük magunkat, de közben ott a nyomás a fejünkben, hogy itt sem biztonságos, menni kell, innen is menni kell. Csapda lehet. Egy öreg, kopaszodó, pár ősz hajszálat még tartalékoló bácsi mutatja az utat - ezen az ajtón kijuthatunk. Ahogy nyitja a belső ajtót, a rácson át látjuk, hogy nyílik a lépcsőházba vezető. Zihálva húzódok vissza, azt várom milyen lábak jelennek meg az ajtónyílásban. Bakancsok! Rohanás, gyorsan, gyorsan. Próbálunk minél kisebb zajt csapni, de nehéz. Mögöttünk egy csattanás jelzi az útjukat, a gondnokot sem kímélték. Nem volt jó ötlet ide bejönni, fenébe, francba! Hirtelen előttünk az egyetlen menekülési útvonal, a híd - a folyón juthatnánk át rajta. Jobbról, balról közelítenek, csak ez maradt. Nekiindulunk, nincs idő gondolkodni.

Pár lépés után piros célzópötty ugrál bennünket körül. Felnézek, most azonnal kiszúrom - meg sem próbált elrejtőzni. A híd túlsó végénél lévő épület tetején áll, próbál befogni. Cikcakk, cikcakk, zakatol a fejemben, A többiek is követik a példánkat, a fegyveres képtelen célt fogni. Kicsit lemaradok, így több az esélyük, meg talán nekem is. Megosztjuk a figyelmét, ezt kihasználva megcélzom az épület túlsó felét - el kell kapnom, mert ha nem, akkor végünk. Már épp húzná a ravaszt (érzem, ezt mindig megérzem), amikor az utolsó erőmmel bevetem magam a hátsó ajtón. Riadt tekintetek fogadnak, de nem érdekel. valami furcsa, jéggel borított lépcső vezet fel - mi ez? Hűtőház? Nem fázom, dübörög a fülemben a vér. Egy forduló, másik forduló, jön valaki. Meg sem nézem ki az, egy fermalkolt jégdarabbal leütöm. Fröccsen a vér, furcsa, nem is érzem, hogy meleg. Tovább! Ismét jön valaki - már lendületből ütök - ekkor látom, hogy egy gyerek. Azonnal szétnyílik a koponyája. Mindegy, az orvlövész kell. Ekkor az utolsó fordulóhoz érek, lassítok, kényszerítem magam, hogy ne lihegjek. Ekkor már hallom a kinti zajokat. Sikojok, lövések, a többiek hangját nem hallom, remélem fedezékben vannak.

Guggolva csúszok a sarokhoz. Nem látom, de tudom, hogy ott van és nem vett észre, ez is egyértelmű. Matat, nem tudom mit csinál. Várok, mikor, mikor? Öngyújtó jellegzetes csattanását hallom, a tűz fényt vet a falra. Most! Hason fekve találom, azonnal rávetem magam. Nincs nálam fegyver, csak a puszta kezeimet használhatom. Súlyommal a földhöz szegezem, ekkor jön a meglepetés: egy nő! Megmarkolom két kézzel a fejét, és tekerem. Küzd, de nincs esélye. Sokkal nehezebb ez, mint a filmekben. Irtózatos erővel fordítom a fejét, míg nagy nehezen kattan egyet, de még nincs vége. Ez így nem jó, kapálózik. Újra nekifogok: most hirtelen rántok a fején, még egyet reccsen, megrándul az egész teste. Iszonyatosan szívós. Most, talán vége. De nem! Belekarmol az arcomba, én pedig két marokra fogom a nyakát. Teljes erőmből szorítom, szorítom, feszülnek az izmaim, kezdek csillagokat látni. Ekkor elernyed. Mellézuhanok. Vércseppek potyognak a hóba az arcomból, amik azonnal elolvasztják a pelyheket. Remélem, a többiek jól vannak."

Para

Megvolt az első komolyabb para gyerekügyben, ami elsőre inkább viccesnek hat, de ha jobban belegondolok, azért durva.

Évával egyik reggel mindketten bementünk a fürdőszobába, amelyik az egyetlen olyan helység a lakásban, aminek van ajtaja, s így kulcs is van hozzá. Korábban, valamelyik héten volt egy nagyobb hiszti és oda csuktuk be szerencsétlen Zsombort, mert hát ilyenkor kell egy kis elszigetelés, hogy lehiggadjon. Mivel kilinccsel simán kinyitja az ajtókat, kívülről rázártuk.

Ebből már sejthetitek mi történt: Évával bementünk, dumáltunk, majd a gyerek kívülről ránkcsukta az ajtót, aztán meg szépen kulcsra is zárta!:-D

Egen. Jó, mi?

Amikor próbáltam kinyitni, hirtelen végigfutott minden, hogy vajon miként lehet ebből a szituból szabadulni. Mert ok, hogy be tudja zárni, de semmi garancia arra, hogy egy két és fél éves ki is nyitja, főleg felszólításra:-). Az ajtó befelé nyílik, szal a berúgás kizárva, harmadik emelet, ezért az ablak sem játszik, úgyhogy marad a meggyőzés. Ajtón keresztül.

Éva először (érthető módon) kissé idegesen mondta neki, hogy azonnal nyissa ki, de ez persze hatástalan volt. Akkor én próbálkoztam és elkezdtem vele játszani, mert az ajtón van két aprócska tejüveg. Tenyerünkkel hülyültünk, meg dumáltunk, közben a gerek mondoigatta, hogy miért nem jövünk ki, meg nyissuk ki:-D.

Aztán az jött, hogy na, ki tudod nyitni? Elég ügyes vagy? Stb... Forgatta ő a kulcsot a zárban, de rossz irányba, amire akkor jöttem rá, ahogy belenéztem a kulcslyukba. Úgyhogy mondtam neki, hogy az ellenkező irányba próbálja meg. És lám - el is fordította, én meg azonnal kinyitottam. Szal megmenekülktünk, jól megdicsértük a Zsombit, a kulcsot meg azonnal elrejtettük.

Egyébként később rájöttem, hogy ha az egyik kis ablakot kiütöm, ami a kilincs magasságában volt, akkor kinyúlva, elméletileg ki lehetett volna nyitni belülről.

Na, persze, azért jobban örülök ennek a békésebb megoldásnak:-). Izgi ez a gyerek dolog:-D.