Gettóflaszter

Hosszas szenvedés, tologatás, időpontkeresés után végre sikerült elcsípni a Gettómilliomost. Addigra (és hogy utálom ezt) annyi ömlengést, hájpot, szidást stb. hallottam a filmről, hogy komoly kétségeim voltak afelől, tudom-e majd élvezni egyáltalán. És jaj, mi lesz, ha nem fog tetszeni?!

Tetszett, nem volt a filmmel semmi baj, a Danny fiú ügyes, tényleg. De ha elvonatkoztatok mindentől, mégsem éreztem azt a hatalmas katarzist a végén, amire számítottam, hogy lesz. Lehet, hogy pont ez volt a "baj", hogy számítottam bármire is.



Pörgős, megható, szívszorító, gyönyörű, undorító, felháborító, meglepő volt egyszerre. De ezt tudjuk, hogy Boyle tudja. Aki olyan cuccokat tett le az asztalra, mint a Trainspotting, Sekély sírhant, 28 nappal később, arről tudjuk, hogy tudja, amit kell neki. És megvan a saját stílje, ritmusa, mindene. A film tehát állat, nem is ez a lényeg, hanem kicsit az Oscar díjakon merengtem el.

Ha túllépünk azon, hogy egyáltalán mi értelme az Oscar díjaknak, mennyi lobbi, megalkuvás, nyalás-szopás van mögötte, akkor nem értem a bizottságot. A Gettómilliomost a Boyle megcsinálta már többször, több filmje legalább volt ilyen. Vagyis nem értem, miért tarolt ennyire - mégegyszer érdemei elismerése mellett. Most nem tennék mellé semmilyen másik, Oscar esélyes filmet, mert nem is láttam őket.

Szóval klassz volt, egyenesen felüdülés volt kilépni Bp. utcáira, olyan finom, bársonyos volt a levegő, az utcák gondozottnak, tisztának tűntek. Ennyire relatív a mi kis szaros életünk. Az a gond, hogy Hollywoodban biztos nem ezt látták benne...