Szomszédi (v)iszony

Van úgy nagy ritkán, hogy a gyereknek elgurul a gyógyszer. Akkor ez még nagyobb eséllyel esik meg, ha új környezetben vagyunk, meg kell szoknia a helyet, ahol alszik. Most ez van, hiszen költöztünk, saját szobája van és persze aranyos is, mert simán el is alszik, nem kell mellé feküdni, ahogy korábban.

De a stressz nyilván ott dolgozik benne, egy 3 éves pedig ezt nem tudja ezt úgy levezetni, ahogy egy felnőtt, hanem csak egy módon: sírással, hisztivel. Ez a képlet egyszerű.

Vasárnap óta lakunk a Radnótiban, kisebb-nagyobb súrlódásokkal Zsombor is elég jól érzi magát és kezeli a dolgot. Ma éjjel azonban valami összeakadt a kis agyában és fél egy körül felriadt. Felmentem hozzá a galériára, megkezdtem a csitítást, nyugtatást, amiben azért elég nagy gyakorlatom van már. Főleg, hogy még én sem aludtam, szal nem álmomból vert fel. De ez most erősebb, durvább volt a szokásosnál és nem hogy csitult volna, egyre hangosabban sírt, sőt tombolt. Ülve, fekve ugrált az ágyon, dobálta magát össze-vissza, nem hallotta, amit mondtam, ellökött magától, rúgkapált. Egyik pilanatba azért üvöltött, hogy menjek onnan, aztán azért, hogy menjek vissza. Kérdezgettem, mi a baj, amire remegő hangon azt kiabálta, hogy ne kérdezzek tőle semmit, ne mondjak neki semmit és nem tudja, mi a baj! Erre agresszíven reagálni olaj a tűzre, ilyenkor még inkább begerjed. Van ennek egyébként egy időintervalluma, ami max 15 perc.

Persze ez a negyed óra a legmegpróbáltatóbb dolog a világon. A vége felé már cseng az ember füle és akármilyen nyugodtan kezdi, elkezd beidegesedni. Legszívesebben eljárna a keze, hogy elterelje a gyerek figyelmét, de lehet tudni, h az sem megoldás. Nekem is kezdett begőzölni az agyam, hiszen nem hogy csillapodott volna, de egyre durvábban nyomta, amikor is valaki a szomszédból háromszor megdöngette a falat.

Na, király, akkor még ez is. Egy perc múlva zörögnek az ajtón, majd csöngetnek. Éva kinyitja, hallom, valakivel beszél. Na, ekkor végképp elszakad a cérna, kirohanok pizsamában, remegő fejjel, idegekkel és egy alacsony, kopaszra nyírt, melegítős csávó áll az ajtóban, osztja az észt. De fennhangon, agresszíven: hogy ő négy éve ezt hallgatja, elég volt, nem tud aludni, öljük mi a gyereket, vagy mi? Erre próbáljuk megmagyarázni neki, hogy ez egy másik gyerek, aki szokja a helyet és nem tehetünk róla, hogy az előző lakónak sírt a gyereke. Semmi hatás.

Lovalja bele magát, ocsmány, förtelmes módon ugat velünk, amitől nekem is eldurran az agyam, és ugatok vele, hogy milyen alapon zörget ide, menjen a francba, hagyja, hadd intézzük a dolgot. Éva közbebn vissza, mert a gyerek közben csillapodik. Erre ő a visítva (!) kiabál, hogy nem bírja tovább, már többször el akartak költözni, azt hitték végre megszabadultak (!) a sírós gyerektől, erre itt egy másik. Visszakérdezek, van-e gyereke. Semmi válasz, nyilván nincs, egy ilyenek asszem nem is való.

Mindketten kiabálva mondjuk a magunkét - én még ekkor is próbálok valamennyire konstruktív lennem, de semmi értelme. Kijön egy nő is (pongyolában), aki próbálja berángatnui a faszit, de az nem megy, hanem ordibál tovább. Ekkora én elfáradok ebbe az egészbe, meg el is szomorodok, hogy bazmeg, ezzel kell kezdeni az ott lakást, nem biztos, hogy olyan jó jel ez. Amikor a rendőrséggel jön, mondom neki, most fogja a telefonját, hívja őket, sőt a hadsereget is, az kell ide. És becsukom az ajtót. Kicsit még hőzöng, visszamegy a lakásába, de még percekig hallom, hogy dühöng. Én csak ülök magamban, Éva altatja a gyereket, aki el is aludt és reggelig nyikkanás nélkül aludt.

Nekem plusz egy órába telt elaludni...