Csodás álmok jönnek

"Izgatottam fogtam kezemben a frissen vásárolt tükörreflexesem, mentünk ki a barátaimmal a folyóparti sétányra, hogy pár fotóval leteszteljük a gépet. Esteledett, kevés volt a fény, ezért a keresőbe nézve állítgatnom kellett, hogy bemozdulás nélküli fotókat készítsek róluk. Amikor rájuk emeltem az objektívet, belemosolyogtak a kamerába, egymást ugratva, mutogatva grimaszoltak.

Épphogy megvolt a fókusz az egyik fiú arcán, a mosolyok megdermedtek, a szájak egyetlen megdermedt, döbbent Ó-vá formálódtak, szemüket a hátam mögé szegezték, valami borzalmas történhetett. Ekkor jutottak el hozzám a hangok: kerepelős, ugatós csattanások visszhangoztak a folyó túlpartjáról, a sétáló, beszélgető emberek pedig a sétányra zuhantak vérbe fagyva. Volt aki csak félelmében dőlt el, hogy aztán valahogy felkecmeregve, eszét vesztve rohanjon az ellenkező irányba. Mi is rohanni kezdtünk...

Jönnek utánunk - ezt mindenki tudta, mozgásban kell maradnunk, ez is egyértelmű volt. A folyó mentén egy külvárosi utcába futottunk be, ahol teljes kihaltság fogadott bennünket. Óvatosan, lépésről, lépésre haladtunk, orvlövészek után kutattunk, de tudtuk, soha nem szúrnák ki őket. Ekkor ránkdőlt az egyik templomtorony, az azt ledöntő robbanás hangja csak pár másodperccel azután jutott el a fülünkbe. Érthetetlen módon megúsztuk pár karcolással. Rohanunk tovább, így nem fog menni, kocsit kell szerezni. Meglátunk egy nyitott dzsippet, beugrunk, én vezetek. Épp, hogy kiérnénk a főútra, egy katonákkal teli autó húz el a másik irányba. Hirtelen ötlettől vezérelve utánuk hajtok. Észre sem veszik, annyira figyelnek a városban történő villanásokra, robbanásokra. Melléjük érünk, a többiek kilövik a gumikat, felborulnak. Azonnal megállok, hozzánk csapódó menekültekel együtt lemészároljuk őket, nincs kegyelem, nincs lelkiismeretfurdalás.

Tovább, tovább. Kifogy a benzin, kénytelenek vagyunk kiszállni. Bevetjük magunkat egy lélektelen lakótelep házai közé. A lépcsőházak, emeletek útvesztőjében bolyongunk. Védve érezzük magunkat, de közben ott a nyomás a fejünkben, hogy itt sem biztonságos, menni kell, innen is menni kell. Csapda lehet. Egy öreg, kopaszodó, pár ősz hajszálat még tartalékoló bácsi mutatja az utat - ezen az ajtón kijuthatunk. Ahogy nyitja a belső ajtót, a rácson át látjuk, hogy nyílik a lépcsőházba vezető. Zihálva húzódok vissza, azt várom milyen lábak jelennek meg az ajtónyílásban. Bakancsok! Rohanás, gyorsan, gyorsan. Próbálunk minél kisebb zajt csapni, de nehéz. Mögöttünk egy csattanás jelzi az útjukat, a gondnokot sem kímélték. Nem volt jó ötlet ide bejönni, fenébe, francba! Hirtelen előttünk az egyetlen menekülési útvonal, a híd - a folyón juthatnánk át rajta. Jobbról, balról közelítenek, csak ez maradt. Nekiindulunk, nincs idő gondolkodni.

Pár lépés után piros célzópötty ugrál bennünket körül. Felnézek, most azonnal kiszúrom - meg sem próbált elrejtőzni. A híd túlsó végénél lévő épület tetején áll, próbál befogni. Cikcakk, cikcakk, zakatol a fejemben, A többiek is követik a példánkat, a fegyveres képtelen célt fogni. Kicsit lemaradok, így több az esélyük, meg talán nekem is. Megosztjuk a figyelmét, ezt kihasználva megcélzom az épület túlsó felét - el kell kapnom, mert ha nem, akkor végünk. Már épp húzná a ravaszt (érzem, ezt mindig megérzem), amikor az utolsó erőmmel bevetem magam a hátsó ajtón. Riadt tekintetek fogadnak, de nem érdekel. valami furcsa, jéggel borított lépcső vezet fel - mi ez? Hűtőház? Nem fázom, dübörög a fülemben a vér. Egy forduló, másik forduló, jön valaki. Meg sem nézem ki az, egy fermalkolt jégdarabbal leütöm. Fröccsen a vér, furcsa, nem is érzem, hogy meleg. Tovább! Ismét jön valaki - már lendületből ütök - ekkor látom, hogy egy gyerek. Azonnal szétnyílik a koponyája. Mindegy, az orvlövész kell. Ekkor az utolsó fordulóhoz érek, lassítok, kényszerítem magam, hogy ne lihegjek. Ekkor már hallom a kinti zajokat. Sikojok, lövések, a többiek hangját nem hallom, remélem fedezékben vannak.

Guggolva csúszok a sarokhoz. Nem látom, de tudom, hogy ott van és nem vett észre, ez is egyértelmű. Matat, nem tudom mit csinál. Várok, mikor, mikor? Öngyújtó jellegzetes csattanását hallom, a tűz fényt vet a falra. Most! Hason fekve találom, azonnal rávetem magam. Nincs nálam fegyver, csak a puszta kezeimet használhatom. Súlyommal a földhöz szegezem, ekkor jön a meglepetés: egy nő! Megmarkolom két kézzel a fejét, és tekerem. Küzd, de nincs esélye. Sokkal nehezebb ez, mint a filmekben. Irtózatos erővel fordítom a fejét, míg nagy nehezen kattan egyet, de még nincs vége. Ez így nem jó, kapálózik. Újra nekifogok: most hirtelen rántok a fején, még egyet reccsen, megrándul az egész teste. Iszonyatosan szívós. Most, talán vége. De nem! Belekarmol az arcomba, én pedig két marokra fogom a nyakát. Teljes erőmből szorítom, szorítom, feszülnek az izmaim, kezdek csillagokat látni. Ekkor elernyed. Mellézuhanok. Vércseppek potyognak a hóba az arcomból, amik azonnal elolvasztják a pelyheket. Remélem, a többiek jól vannak."